A sár
Beaone 2004.08.31. 20:21
Írta: Szabó P. Szilveszter
A Sár
Víztükörbe néző, üres tekintetű, egoista árnyak révednek vissza reám, szalmaszagtól
bűzlő, kihalt ágyam plafonjáról. Végtelenségbe nyúló, selymesen zakatoló életképek mozzanatai csillannak meg abban az ékkőben, melyet szívünk felett hordva figyelmünk armadát állítjuk - tudatlanul, vesztünket félve - korlátok közé.
Arrogálunk - a másikat félve - önmagunk rosszabbját. Kudarcba vive ezzel önmagunk mivoltát. Testünk armatúráit felsorakoztatva - magunk színe előtt - csodáljuk énünkkel ezt a nevünk alatt futó testet nap, mint nap. S gondos odafigyeléssel - vigyázva erkölcsünk rosszabbá nem válását - az élet ügetőpályáján magunkra fogadva állunk ki a tisztelt publikum elé.
Kielégültségünk tespedségéből felocsúdva dobjuk oda - pusztán a skalpért - önmagunk az elsőnek. S énünk aromáját fölhasználva válunk az aspermatizmust félve egy olyan lénnyé, mely a látszólagosság naivitásától megszabadulva éli énjével tusázó, önnének nem tetsző, vibrálatlan életét.
Versenyben van nap, mint nap az én. Testünktől távol sírja vissza az összhang - már csak reményfoszlányok között ringatózó - csökevényeit. Ekkor törik meg a lélek árnya, melyet a test immáron tükrözni nem képes. S válik egy olyan lénnyé, mely a józan gondolkodású életből kizárva magát tusázik a seholsincs győzelemért.
S bizonyít. De kinek?
Félve önmagát. Remegő félelme hasonlóságát másban keresve szűkül élete egy olyan szürkeségbe, mely az én lenyűgözéséből eredve folyik össze nap napután egy paradicsommá. A paradicsomban megválogatva társaink visszük előbbre önmagunk a végzetes lelki megtisztulás felé. Ennek díja csupán csak egy paradicsom.
Nem ért... !
Félek. Látok. Hallok. Hallom, de nem a valót.
Hát mindenki tébolyult köröttem?
Félek...
Félek a józannak vélt gondolkodástól.
Hát süllyedjek vagy emelkednem kell...
Hulljak alá a naivitás talajára vagy emelkedjek bele a hallgatlagos közönyösségbe?
Közönyösség...
Amilyenné váltam és életerőt adott nekem, mely a többi bolondnak csupán mozgatója csak.
Észnélküliek...
Bizonyítanak. Kinek...?
Hisz jó dolguk van. Sirnak. Fájnak. Értelmetlenül...
Okozzák okozva a másik fájóságát s bevésik a nevet a naptárba. S félik nevük hangját kiejtve más szájából, melyért pusztításvágy a válaszreakció. Mert nincs uralkodás a másik felett. Nincs csak az enyém és igazán ő a tiéd sem, hisz az enyém is.
Bizonyítunk. De kinek?
Szerves fogaskerekek vagyunk csupán. Kenőolaj gyanánt tapasztjuk be másikunk száját, hogy meg ne tedd azt.
Hát kell-e ennek a gépezetnek mindent elsöprő, vágycentrikus lelkek temetőjévé válni...
De míg fel nem ébred a fogaskerék, addig kézen fogva önmaga pusztítójával, szinkronban halálvágyának elkeseredett örjöngésével, tudatának tudatlanságával, önmaga elismerhetetlenségével vonaglik térdig süppedve az élet szürkeségében.
S bizonyít. De kinek?
Süket fülekbe orditva, választ nem várva áll némán s elégedik meg önmagával.
Félek túl kevesen vagyunk mi - “e társadalom melléktermékei” - kik a lélek béklyótlanságával élve adják szeretteinek önmaguk.
S bizonyítunk?
Nincs kinek!
Kik körülvesznek minket, Hallják s Értik “csupán” mit mondunk.
Ez a bűnük...
Ha igen, úgy büntetésük...
Az élet.
Önként vállalva ezt a kint...
Hát van-e különbség élet és élet között...?
S a térdig gázolók epitófiumként olvassák majd ajtainkon tetteink.
S kacagnak rajtunk.
Mi ezt elszorult torokkal figyeljük ideátról. Egymásba fonódva. Békében.
S ha már meg-megtörik a lélek árnya s az ingoványból is feltűnnek a reményfoszlányokkal kecsegtető szigetek. Akkor léptek át hozzánk, megértve önmagatok. Megbocsátásotokat kérve.
S bizonyítotok.
De már van kinek.
Mátészalka, MCMXCI. XI. XXVIII.
|